„Az én fő történetem a Bethesda” – interjú Dr. Velkey Györggyel

„Nagyon fontos szerepként tekintek a nagyszülőségre, a családra, és arra is, hogy orvos vagyok, de leginkább azzal vagyok azonos, amit a Bethesda jelent” – mondja Velkey György gyermekgyógyász, gyermek-aneszteziológiai, intenzívterápiás szakorvos, a Károli Gáspár Református Egyetem vezető oktatója, akivel fiatalkori ambíciókról, az orvosi pályához és a Bethesdához fűződő kapcsolatról, és nem utolsósorban családról, szabadidőről, nagypapaságról beszélgetett Légrádi Júlia, az egy.hu újságírója.

Gyönyörű, ugyanakkor nehéz szakma az orvosoké, pláne a gyermekorvosoké. Fiatal korától fogva erre a pályára készült?
Egy izgalmas és szerető nagycsaládban nőttem fel, sok testvérrel, orvos és pedagógus felmenőkkel, talán ezért nem is jutott eszembe soha más opció, mint ez a kettő – ezek a példák voltak előttem. Eleinte a tanítás jobban vonzott, aztán gimnazista éveim vége felé megragadott az orvosi pálya. Azt éreztem meg, hogy ez egy nagyon direkt segítségnyújtás, amiben az ember közvetlen visszajelzést kap, azonban egy komoly életforma is, ami kereteket igényel és ad. Ezek fogtak meg igazán. Azt éreztem, hogy erre van szükségem, hogy amit majd csinálok, amiért majd élek, az iránt minden egyes reggel, amikor felkelek, erős elköteleződést érezzek. Utólag visszatekintve úgy tűnik, jó volt a középiskolás önismeretem, mert bejöttek a megérzéseim a szakma és a személyiségem találkozása tekintetében.

Mikor fordult az általános orvoslástól a gyermekgyógyászat felé?
Nagyapám, nagybátyám és édesanyám is orvosok voltak, ketten közülük gyermekgyógyászok, beleláttam abba, amivel foglalkoznak, mégsem volt egyértelmű az utam, sok minden izgatott. Főleg a pszichiátria, és úgy egyáltalán maga az ember, de a kutatások világa is érdekelt. Mivel mindig is sok gyerek volt a környezetemben – hatan vagyunk testvérek, és rengeteg unokatestvér vett rajtuk kívül körül –, rájöttem, hogy jól meg tudom találni a közös hangot velük, talán ez vezérelt, és amikor az egyetemen a gyermekosztályra kerültem, azonnal otthon éreztem magam. Nem volt több kérdés előttem.

A szakmai szenvedély mellett önmagára is rátalált a segítő szakmában?
Szeretem azt a létformát. Itt alapos tudást összeszedve, abból merítve kell meghozni gyors döntéseket, lépni akár életveszélyes, stresszes helyzetben, és közben csapatban együtt dolgozni, kommunikálni. Amikor ezt először átéltem, felszabadítólag hatott rám, úgy éreztem, ez vagyok én. A szakmai életemet a gyermek intenzív-aneszteziológiában éltem le, és sosem volt kétségem afelől, hogy személyre szabott feladatot kaptam.

Kihívásként tekintett a kórházi munkájára?
Éreztem, hogy az egész alkatilag illik hozzám. Látom a saját környezetemben, hogy vannak, akiket az éles helyzetek elbizonytalanítanak, szorongóvá tesznek, én viszont ilyenkor egy beszűkült tudati funkcióval tudok fókuszálni. Ezt ma, vezetőként is gyakran megélem, amikor nehéz szituációba kerülök, olyankor átkapcsol az agyam, jelzi, hogy dönteni kell, lépni, haladni. Azt hiszem, ez egy adottság, az ellenkezője viszont, hogy türelmesen és nagyon alaposan körbejárjam az adott problémát, és minden részletbe menően megnézzem a dolgok színét és fonákját, többnyire hiányzik belőlem. Különbözőek vagyunk, de annak örülök, hogy megtaláltam azt a területet az életben, ami hozzám igazodik, vagy talán fordítva, amihez én tudok igazodni.

Erre a biztos alapra építkezett a Bethesda, mint különleges cél és feladat? 
Egy évtizeden át a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyermekklinikáján dolgoztam, és nagyon szerettem, jó helyem és kilátásaim voltak, szakmai kapcsolatokkal, barátságokkal. Nem vágytam el, sőt azt hittem, ott fogok megöregedni. Aztán megkeresett a Bethesda akkori főigazgatója, Dr. Dizseri Tamás, akit nagyon foglalkoztatott, hogyan lehetne nehezen induló alapokról egy keresztény kórházat létrehozni.

Ünnep a Bethesdában

Mit látott az ötletben, mi mozgatta meg a fantáziáját szakmailag és magánemberként?
Magam is keresztény közegben nőttem fel, és ahogy haladtam előre az életben, ezek az értékek egyre fontosabbá váltak. Mellette orvos voltam, megbecsült szakember, és mindkettő fontos részét képezte az identitásomnak, ezért is munkálkodott bennem a gondolat, hogy vajon van-e valódi, igaz lehetőség arra, hogy a kilencvenes években Magyarországon egy hiteles keresztény gyermekkórházat hozzunk létre. Azt éreztem, a szakmai oldalán túl emberileg is nagyon szívesen beletenném magam ebbe a projektbe. Az út, amire lassan harminc éve ráléptünk, egy nagyon küzdelmes, mégis szép út lett, örülök, hogy így alakult, és a gondolatból valódi cselekvésig jutottunk. Hab volt a tortán, hogy a korábban rám szabott szakmai feladat mellett egy ilyen ügy szolgálatában is részt vehettem.

Úgy érezte, hogy ez is tökéletesen passzol a személyiségéhez?
Lassan húsz éve igazgatom a Bethesdát, emellett különböző intenzitással dolgoztam a szakmámban. A gyerekközegben, a gyógyítás világában, és abban a csapatmunkában, amiben részem volt, és van ma is, fel tudtam oldódni, és otthon éreztem magam. Az, hogy ebben benne vagyok, és csinálhatom, ad egyfajta flow élményt.

Keresztény családból származik, melyek azok az értékek, amiket gyerekkorában magába szívott, és esetleg elkísérték a szakmai élete során is?
Becsületes, tettre kész, cselekvő emberek a felmenőim, és ami különleges még bennük, hogy többféle felekezetbe tartoztak, csak a négy nagyszülőm háromfélébe: római katolikus, református, evangélikus. Mindannyian erős hitű emberek voltak, és nagyon erősen is hatottak. A maguk lelkiségét közvetítették, ezért egy nagyon nyitott, ugyanakkor elkötelezett légkört tudtak kialakítani maguk körül és a családban. Ami alapvetően ebből rám hatott, az a szabadság. Azt láttam, hogy ha az ember hittel és aktivitással vág az életbe és a mindennapokba, akkor őrületes lehetőségek és inspirációk, ezáltal pedig szabad levegő érheti el.
Hálás vagyok azért, hogy kevés volt a környezetemben a determináló, konzervatív, dogmatikus típusú vallásosság, és inkább egy bátorító, szabadságot sugárzó minta volt előttem, aminek köszönhetően magam is úgy élem meg a kereszténységet, mint egyfajta többletlehetőséget.

Ezeket a tapasztalásokat próbálta a saját gyerekeinek is átadni?
Nagyon sokat változott a világ az én gyerekkorromhoz képest, Nem volt egyszerű fiatalként egy olyan rendszer részesének lenni, amit diktatúrának éltünk meg, még akkor is, ha időnként puhult egy kicsit. Az anyai nagyapám és édesapám hat és nyolc évet töltöttek börtönben, erős szorítás volt rajtunk, ugyanakkor igyekeztünk lezseren megélni a különféle helyzeteket. Abban a világban a család, és a családi összetartozás fontos túlélő eszköz volt, és az, hogy mi szorosan összetartottunk, egyfajta földalatti mozgalom volt, amiben bizalommal tudtunk egymásra támaszkodni, ezáltal biztonságot érezni. Ma már minden szabadabb, éppen ezért nem is szeretnék direkt módon szájba rágni semmit a gyerekkoromban kapott és tapasztalt értékekből a saját gyerekeimnek. Azok a formák és szoros kötelékek, amiben éltünk és léteztünk a szüleimmel és testvéreimmel, ma már nem lennének valósak.

Feleségével, Dr. Rácz Anikóval

Milyen a kapcsolata a gyerekeivel?
Szeretem és becsülöm őket, összetartó, jó testvérek, és élő hitű keresztény emberek. Érzelmileg erős, emellett laza a kapcsolatunk, a gondolati és szellemi alapvetéseink közösek, de azt látom, hogy ők egyedibbek, sokkal inkább a maguk útját járják, miközben az élet pozitív értékeit elfogadják. Igyekszünk segíteni egymást, ahhoz pedig, hogy együtt tudjunk lenni, az életformánkhoz igazodva felépítettünk egy házat a Balaton északi partján, ahol rendre mindannyian összegyűlünk. Ez egy biztos pont, amit szeretünk, és ahol nyugalomban tudunk minőségi közös időt tölteni.

Ezen a helyen, vagy akár a mindennapokban, tud függetlenedni a teendőitől?
Az életem különböző területei összefolynak, egyrészt azért, mert a mai infokommunikációs világban nem igazán lehet a kötelezettségeket letenni, másrészt azért, mert a kórház nekem nemcsak munkahely, hanem egy közösség, rengeteg baráti, és talán mondhatom, hogy testvéri kapcsolattal. Emiatt nem élem meg negatívumként, hogy a munka- és a szabadidő vegyül.

Előfordul, hogy maga alá temeti a munka?
Bőven van feladatom, és sokszor határidős kötelezettségekkel kell megbirkóznom, amiben néha el is veszek. Ennek ellenére tudok sokat és intenzíven dolgozni, így valahogy mindig kiküzdöm magam a nagy nyomások alól. Persze kell hozzá fegyelmezettség, főleg azért, hogy ne éljem meg rosszul, amikor lemaradásaim vannak. Igyekszem intuitív maradni, és nemcsak kötelességtudóan teljesíteni a feladataimat, hanem túllátni rajtuk, és megmaradni inspirált állapotban.

Mi az, ami vezetőként ezenkívül nehézséget okoz a munkájában?
Fontos tapasztalat a gyógyítói múltamból, hogy tudom, milyen szorító tud lenni, ha rossz feltételek között kell gyógyítani, ha nincsen meg a szükséges anyagi forrás, vagy hiányoznak fontos eszközök. Ezekkel bizonyos szintig együtt kell élni, de igazgatóként sok gyötrődést okoz, hogy ebben kevesebb hiba legyen. Továbbá annak ellenére, hogy a mi közegünk a kórházban nagyon emberbaráti, egymás felé és a betegek felé is empatikus, azt tapasztalom, hogy az orvostársadalomban és az egészségügyben nyomasztóan jelen van a harc és a rivalizálás.
Sajnos nagyon sokszor éltem meg, hogy nem kooperatív, hanem konfrontatív a munka, és ez bizony mindig bosszantott.

Sikerül időnként lazítani, kiszakadni kicsit a mindennapokból? Mivel töltekezik ilyenkor?
Sokmindent szeretek csinálni, és igyekszem vigyázni arra, hogy ezek beleférjenek az életembe. Ahhoz, hogy ki tudjak emelkedni a hétköznapiságból, rálássak magamra, és azokra a trendekre, amik körülöttem zajlanak, három dologra van igazán szükségem: a mozgás, a kultúra és az ima. Szeretek futni, teniszezni, síelni, kerékpározni, komolyzenei koncerteken részt venni, olvasni, színházba járni. Az életformámba és a habitusomba mostanában elsősorban a versek illenek bele. Szeretem a kertjeinket és gyógynövényeket is gyűjtök. Minden évben eljárok egy egyhetes lelkigyakorlatra. A meditatív, nem gondolkozós, csendes imaforma sokat ad, a mindennapjaimba is beleívódik, ez is egyfajta kiemelkedés az élet sűrűjéből. Ami pedig mindegyik tevékenységnél fontosabb: igyekszem sokat lenni az unokáimmal, még akkor is, ha egyébként alig van szabadidőm.

Nagypapa szerepben

Mennyire áll közel önhöz a nagypapa szerep?
Nagyon, szinte jobban élvezem, mint az apaszerepet. Nagyszülőként ugyanis azt élem meg, hogy az számít, ami éppen van, ezzel szemben a gyerekeink nevelésénél minden kicsit a jövőről szólt. Jelen lehet lenni, az adott pillanatra koncentrálni, és azt minél jobban megélni – az unokáinkkal ez az idea. Jó lenne, ha a találkozásaink jó hangulata, ízei megragadnának bennük, és persze bennem is.

A nagycsalád, mint létezési forma az egész életét meghatározza, de mit jelent Önnek a Bethesda?
Erős közösségi hálóban élek, az emberek és a társak nagyon fontosak nekem, sok barátom van, akikre tudok támaszkodni, és a családom, a testvéreim, a gyerekeim és a távolabbi rokonaim is intenzíven jelen vannak az életemben. Idén leszek hatvanéves, ebben a korban már jobban rálátok az egyes korszakaimra, és ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, hogy az én fő történetem a Bethesda. Nem tudom, mi áll még előttem, hozhat az élet váratlan fordulatokat, de végtelenül hálás vagyok azért, hogy idekerültem, ebbe a hivatásba, ebbe a közösségbe, és egy ilyen egyedi küldetés vezetője lehetek. Nemrég jelen voltam egy temetésen, ahol ezt mondták az elhunytról: gyászolunk egy nagypapát. Arra gondoltam, hogy szép ez, és én is nagypapa vagyok, de valahogy mégis, amikor majd egyszer rám gondolnak vissza, az első, vagy inkább a legreálisabb szó valószínűleg a Bethesda lesz. Nagyon fontos szerepként tekintek a nagyszülőségre, a családra, és arra is, hogy orvos vagyok, de leginkább azzal vagyok azonos, amit a Bethesda jelent.

Képek: Dr. Velkey György
Cikk forrása: egy.hu