A reformáció napjára emlékezünk

Reformáció

A reformáció kifejezés, amelyen egy közösség, intézmény eredeti gyökereihez való visszanyúlását és ezáltali megtisztulását, megújulását értjük, nem a 16. század terméke. Már az egyházatyák korában, az 5. században előkerült, majd főleg a nyugati szerzetesközösségekben lett kiváltképpen használatos. Nursiai Benedek, a bencés rend megalapítója nem úgy tekintett rendalapítására, regulaszerzésére mintha valami újat hozott volna létre, hanem mint aki csak visszatérítette a szerzetességet eredeti gyökereihez. Hasonlóképpen gondolkodtak a későbbi rendalapítók is, a Cluny-mozgalom, a ciszterciek, majd a ferencesek és dominikánusok a 13. században. A pápai hatalom csúcspontját jelentő IV. Lateráni Zsinatot (1215) összehívó bulla is a reformatio universalis ecclesiae (az egyetemes egyház megújítása) címet viselte, és a pápai hatalom kritikáját megfogalmazó zsinati mozgalomnak, a konciliarizmusnak is az egyház reformációja „főben és tagokban” (reformatio in capite et in membris) volt a vezérelve.

A reformáció emlékműve Genfben
Fotó: wikipedia.hu

Ahogy a reformáció szava, úgy a reformáció elve sem a 16. században jelentkezett először. A keresztyénségen belül időről időre előkerült a megtisztulásnak, a megjobbulásnak, az egyház igazi fundamentumához, Jézus Krisztushoz való visszatérésnek az igénye. Hiszen egyértelmű, hogy a romlás erői is kezdettől fogva jelen voltak az egyházban, elég csak Anániás és Szafira történetére vagy azokra a gyülekezeti bűnökre gondolnunk, amelyek a páli levelekből kiderülnek. A kappadóciai atyák (Baszileiosz, Nüsszai Gergely, Nazianzoszi Gergely) a 4. század derekán már azért hagyták hátuk mögött Konstantinápolyt és éltek remeteként Kappadóciában mert kiábrándulnak a konstantinuszi fordulat után szinte egyik napról a másikra korrupttá váló keresztyén vezető rétegből. A katolikus egyháztörténetírás az egyház legromlottabb állapotát nem is a 16. századi reformációt megelőző reneszánsz pápaságban, hanem a 10. századi, hangzatos pornokrácia (a porneia – paráznaság – görög szóból) korában látja meg, amikor a pápákat kényükre-kedvükre váltogatták a befolyásos római arisztokrata családok. Ez utóbbi korszakra feleletként érkezett a clunyi reformmozgalom, mint ahogyan a fentebb már felidézett szerzetesi reformmozgalmak is mindig a rendjük alapítójától és eredeti célkitűzéseitől való káros eltérésekre adott korrekciós kísérletek voltak. Míg Assisi Ferenc apostoli szegénységet gyakorolt, addig egy generációval később már ferences apátok olyan hivalkodó gazdagságban éltek, mint a világi főurak vagy más rendbeli apáttársaik.

Az emberi természet átka, a bűn ugyanúgy erőt vesz az emberi közösségeken, így az egyházon is, mint az egyes emberen. A közösségeknek is kell megtérés, visszatérés az eredetihez, az eredeti normához, ideához, Krisztus-képhez. Láthatjuk, hogy ez nem új dolog egy egyház történetében. Az egyház életében a kezdetektől fogva jelen van a romlás, ugyanakkor jelen vannak a tisztulásnak, megújulásnak erői is. Az egyháztörténet e két elem állandó harca egymással.


Lanyhuló mozgalmak

Abban azonban felfedezhetjük a fokozatosságot, hogy a tisztulásnak és megújulásnak egyre nagyobb, és egyre szélesebb körben felismert akadálya volt a pápaság intézménye és hatalmi igénye. A pápák válogatott módszereikkel sorra kifogták a szerzetesi reformmozgalmak vitorlájából a szelet, és azokat saját hatalmuk megerősítésére használták fel. Ennek eredményeképpen ezek a mozgalmak mindig megoltódtak, ellangyosodtak, maguk is azzá váltak, ami ellen anno felléptek. A protestáns reformáció előtti utolsó nagyobb reformáló kísérlet is – a zsinati mozgalom, a konciliarizmus, amely a legfelsőbb egyetemi és egyházvezetői körből érkezett – már a pápai túlhatalmat jelölte meg az egyház romlásának legfőbb okaként. Orvoslására a pápa hatalmának megnyirbálását és helyébe az egyetemes zsinat egyházkormányzati súlyának növelését próbálta elérni. A pápák azonban a reformerek megosztásával, különalkuk kötésével, a reformzsinatok halasztgatásával és költöztetésével szétporlasztották ezt a hatalmukat veszélyeztető főpapi kezdeményezést.

 


John Wycliffe emlékműve
Fotó: reformcaio.hu

 

Nem első újulási kísérlet

Az alulról érkező és a pápai hatalomnak fejet nem hajtó reformereknek még sanyarúbb sors jutott. III. Ince „reformatio universalis ecclesiae”-je magába foglalta a Dél-Franciaországi albigensek elleni keresztes hadjáratot, mint ahogyan üldözésnek voltak kitéve az apostoli szegénységben élő, bibliás valdensek, majd John Wycliffe lollardjai is. Husz János konstanzi máglyahalála mutatta, hogy akit a pápaság „nem nyel le, azt kiköpi”: akik nem fogadják el maguk fölött a pápa főségét, megkérdőjelezik az egyházi tanítóhivatal tekintélyét, azok a legkeményebb büntetésre számíthatnak.

Az egyház mint emberi intézmény romlottsága tehát nem volt újdonság a 16. század kezdetén. Ami azonban újdonság volt, hogy ennek híre, illetve az arra adott válaszok és megoldási javaslatok addig soha nem látott körben terjedhettek el a kor információs forradalma, a könyvnyomtatás által. A nyomdaipar volt a korszak high-tech ipara. Ott gyümölcsözött igazán, ahol nem kötözte gúzsba a cenzúra, ahol szabadabb volt a vallásgyakorlás, ahol szabadon alkothatott a szellem. Nem véletlen, hogy később a reformáció városai nyomdaközpontokká is váltak.

 

Út a protestáns reformációig

Szintén újdonság volt, az a tudományos és oktatási forradalom, amit a humanista tudományosság térhódítása jelentett. A humanizmus, ellentétben azzal, amit a felvilágosodás ideológiája ráaggatott, nem az Istentől emberhez fordulás tudománya volt. A humanizmus kifejezés pusztán csak a studia humanitatist, a humán-bölcseleti tudományokra való koncentrálást jelentette és a humanisták jó része evangéliumi humanista volt, nem fordult el Istentől. Sőt, a formáktól, megszokásoktól, kliséktől és intézményesültségtől mentes, belső Isten-kapcsolatot keresett. Retro ad fontes – vissza a forráshoz – adták ki a jelszót és fordultak oda ahhoz a forráshoz, amelyben ezt a legtisztábban vélték megtalálni: Isten igéjéhez. Az ottomán hódítások elől menekülő görög írástudók újra megtanították a nyugatot görögül érteni. Az újra felfedezett eredeti nyelven olvasott és értelmezett Újszövetség fényében pedig megrendült sok félrefordításon, emberi hagyományon és direkt félreértelmezésen alapuló egyházi dogma.

Szintén újdonság volt a korban Európa társadalmi szerkezetének az átalakulása. Vallásos hevülettől táplált parasztfelkelések ütötték fel fejüket, miközben az uralkodók, de a maga helyén minden hatalomhordozó, a fejedelmek, városi tanácsok hatalmuk növelésén, abszolutizálásán munkálkodtak. Mindeközben növekedett, erősödött és jogot követelt magának az a réteg, amelynek jogállása egy volt a nincstelen jobbággyal, anyagi lehetőségei mégis sokszor a nemesség, de néha a fejedelmek gazdasági potenciálját is meghaladta. Ez volt a polgárság. A polgárság túl tudott látni a mindennapok kenyérharcán. Volt ideje, ereje, pénze, lehetősége és igénye, hogy saját lelkével törődjön. Belső, megélt, személyes Isten-kapcsolatra vágyott, amit a mechanikus, magát szokásokban és formákban kiélő hivatalos egyház egyre kevésbé tudott megadni neki. Ezért a polgárság a maga kezébe vette lelki üdvének biztosítását. Magát művelte, hogy a humanizmus eredményei által eredetiben olvashassa a Szentírást. Olyan papot fogadott, aki igényesen, igeszerűen és érthetően, népnyelven prédikál. Csak egy lépés volt innen, hogy a polgári tanácsok szakítsanak a lelki igényeiket kielégíteni nem tudó pápás egyházzal, és a maguk kezébe vegyék az addigi püspöki jogköröket, a papok kinevezésének, fizetésének, fegyelmezésének, az egyházigazgatásnak a feladatát: a „cura religionist” – a vallás ügyét, művelését, de egyben „kúráját” – gyógyítását is. Jogi értelemben ez a reformáció: egy hatalomhordozó – városi tanács vagy fejedelem – elkezdi maga gyakorolni az addigi püspöki jogköröket.


Luther Márton
Fotó: pixabay.com

 

Luther és társai

De kicsit előreugrottunk, mert ahhoz, hogy mindez megtörténhessen, a nagy váltáshoz kellett belső indok, teológiai igazolás is. Az akkori világ perifériájáról érkező fiatal szerzetes, Luther Márton egyházának engedelmes tagja kívánt lenni. Ez vitte őt az Ágoston rendbe is. Mélyen magáévá tette azt az érzületet, amelyet az akkori egyház megannyi módon sugallt híveinek, és ez a kárhozattól való félelem volt. Luther nem félt a haláltól. Luther attól félt, hogy Isten őt örök kárhozattal sújtja, mivel ő nem képes törvényének eleget tenni. Pedig mindenben az elé adott játékszabályok szerint játszott: mindent megtett, amit egyháza előírt, még többet is, belül mégis mindezt kevésnek találta. Úgy érezte, hogy ő sosem lehet elég. Nagy felismerése, „toronyélménye”, hogy neki nem is kell elégnek lennie: eleget tesz érte az Isten maga. „Az igaz ember hitből él” (Róm 1,17) – ebből az egy igeversből hallotta ki azt a halk és szelíd szót, ami megfordította életét, megtanította arra, hogy az üdvösség és örök élet nem jutalom, amit ki lehet érdemelni, hanem ajándék, amit alázattal el lehet fogadni. Személyes hittapasztalása, sokak lelki keresésére adott válasszá vált. A megfordított élet pedig nem tehette meg, hogy ne szólaljon akkor, amikor Isten ingyen kegyelmére tett árcédulát a pápai üdvipar. Luthernek az 1517. október 31-ei tapintatos teológiai kritikája a búcsúcédulaárusítás ellen a későbbi viták, harcok, támadások során végül az egész pápai rendszer létjogosultságának tagadásává szélesedett. Az újra felfedezett Ige súlya alatt pedig összedőlt minden, ami nem az igaz alapra építtetett: tanítás, hitélet, egyházszervezet.

Luther és társai sokat tettek azért, hogy az egyház tanítását újra Isten igéjének alapjaira helyezzék. A következő reformátori nemzedékben Kálvin volt az, aki felismerte, hogy a tan tisztasága mellett az élet tisztaságára-szentségére is jobban kell törekedni. Luther és társai úgy vélték, hogy az evangélium tiszta hirdetése önmagában elvégzi egyház és világ megjobbítását. Kálvin úgy értékelte, hogy az evangélium tiszta hirdetése mellé kell az Ige által szervezett külső rend is: fegyelem, szervezet, intézmények, tisztségek, testületek. Kálvin hangsúlyozta, hogy Istennek nemcsak az ember és egyház belső világához van szava, hanem a külvilághoz is. Az egész világ az Ő dicsőségének színtere, Isten akarata nemcsak az egyes ember, hanem a társadalom, a tudomány, a politika, a jog, a gazdaság számára is üdvös és „hasznos”.


Reformátorok tere
Fotó: Füle Tamás parokia.hu

 

Az egyházat mindig reformálni kell

Luther tanításai korán megjelentek hazánkban is, elsősorban a városok német nyelvű polgárai körében, de hamar utat találtak minden etnikum és társadalmi réteg felé. A reformáció hittartalmai, Isten kegyelmes és vigasztaló voltának hangsúlyozása, majd a kálvini reformáció terjedésével az isteni kiválasztottságba vetett hit megerősítő és megtartó üzenete megkülönböztetett erővel hatott a három részre szakadt ország zavaros társadalmi, politikai és gazdasági viszonyai között. „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?” – kérdi versében Illyés Gyula utalva arra, hogy a kálvini reformáció egyén-, társadalom- és kultúraformáló ereje, például a magyar bibliafordítás (Károli Gáspár, 1590), iskolateremtés és népművelés eszközei által milyen döntő nemzetmegtartó erőként funkcionált a magyar nép zivataros századaiban.

Ecclesia semper reformari debet – az egyházat mindig reformálni kell, üzennek a mának a reformátorok. Az emberi természet átka végigkíséri az egyház életét. Az egyháznak ezért mindig vissza kell igazítania életét és tanítását ahhoz a mércéhez, amit Isten adott az ő igéjében. Ennek kimagasló példája volt a 16. századi reformáció.

Dr. habil. Lányi Gábor egyetemi docens írása (Hittudományi Kar, Egyháztörténeti Tanszék)

 

Megjelent a Reformátusok Lapja LXV. évfolyam, 41. számában (2021. október 10.)

Következő események




Közösségi Média

Károli Podcast

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Napi biztatás

Galéria

 

nyelvvizsgaközpont

 

Online tanácsadás 

Diáktanácsadó központ